Nagyszekeresi református templom

A Tisza, a Szamos vagy a Kraszna egyszerre oltalmazta és pusztította a Felső-Tisza-vidéket. Az állandó bel- és árvizek hatására a folyók ölelésében egy olyan lápvilág alakult ki, amely évszázadokon keresztül nyújtott menedéket hol Ázsia, hol Európa felől érkező seregekkel szemben. A Szatmár-Beregi vidék, a Rétköz vagy a Nyíri-Mezőség a víz birodalma volt egészen a XIX. századig, amikor kezdetét vet­ték a nagy folyószabályozások. Minden nehézség ellenére a vizek birodalma, a lápvilág azonban oltalmat is adott. Ez a momentum teszi igazán egyedivé a térség épített örökségét, hiszen az elszigeteltségben a középkor öröksége átvészelhette a vérzivataros időket. A középkori templomok sűrű láncolata, az Alföldön egyedülálló módon itt megmaradt aprófalvas tele­pülésszerkezet ennek lenyomata. Ennek a lápvidéknek egyik utolsó lenyomatát láthatjuk a nagyszekeresi református templom körül.

A Gőgő-Szenke patak által közrefogott kis szigeten épült a Boldogságos Szűz tiszteletére épített műemléktemplom. A település XII. század végétől ismert, elnevezése alapján királyi szolgálónépek, szekeresek lakták. A XV. századi késő gótikus stílusú épület eredetileg védelmi funkciókat is ellátott. Valaha fahíd vezetett a szigetre, s a XVIII. századig csak ezen át lehetett megközelíteni. Ekkor még a szigetet is palánk vette körül. A középkorban és a törökkorban is Nagyszekeres egy igen fontos kereskedelmi út mentén feküdt, amely az erdélyi és az északkeleti hegyi kereskedelmet közvetítette. Ennek következtében a viszonylag népes település sokat szenvedett, a 16. század végén és a 17. században többször is portyák áldozata lett. Egyetlen kivétel talán a kis szigetre épült templom volt, amely kiváló védelmet jelentett a kisebb portyák ellen. Az igazán jelentős támadásokat azonban sem a víz, sem a lakosság elszántsága nem tudta visszaverni. A települést 1717-ben a tatárok feldúlták, felégették, a templomba menekülőket mind egy szálig megölték. A pusztulás mértéke leírhatatlan volt. Az 1717-es tatár portya jellegében az 1241-es tatárjáráshoz hasonlított, a tatárok amerre jártak mindent felégettek, minden mozdítható javat elvittek, a faluban, a mezőn elfogott munkaképes embereket és gyerekeket rabszíjra fűzték, az öregeket és a templomokba menekülőket, a fegyverrel védekezőket az utolsó szálig megölték.

A nagyszekeresi templom szerkezete a gótikus korszak végének szatmári hagyományait mutatja. A hajóját és a szentélyét kétlépcsős támpillérek veszik körbe, déli és délkeleti homlokzatát osztósudaras gótikus ablakok tagolják. A templom nyugati homlokzatának tengelyében, a harangtornyot és a templomot összekötő épületrész alatt áll a kőből faragott, gótikus bejárati kapu. 1773-ban készült a többszintes gazdagon tagolt szószékkorona, karzata 1783-ból származik. A templom nyugati oldalát 18. században épült fa harangtorony őrzi, melyet előcsarnokszerű barokk cinterem kapcsol össze a bejárattal. A fa harangtorony négy fiatornyos, zömök, fazsindelyes borítású. A harangtorony feltételezhetően a 18. század végén készült, melynek száz kilogrammos harangját 1802-ben öntötték.

Gótikus templomaink jó részében az eredeti, kőből és téglából készült boltozatok nem vészelték át az évszázadokat (pl. Kölcse, református templom; Sonkád, református templom). Pusztulásuknak több oka is lehetett: az építés során bekövetkezett hiányosságok, a templom állapotának későbbi leromlása, de természeti katasztrófák, például tűzvész, vagy jelentősebb földrengés is. Utóbbira 1834-ből ismerünk példát a régióban, melynek során a középkorból származó, eredeti lefedések több templomban is beszakadtak. Rongálódásuk, vagy elpusztultuk után e boltozatokat többnyire már nem állították helyre, egyrészt anyagi források, másrészt az építésükhöz szükséges szaktudás hiánya miatt. Helyettük túlnyomóan egyszerűbb megoldás került a terek fölé, fából készült sík-, vagy kazettás mennyezetek formájában. A nagyszekeresi templom szentélyének középkori boltozata valamikor az újkorban szintén elpusztult.

Ahhoz, hogy a középkori boltozatot rekonstruálni lehessen, az építészeti szaktudáson túl több tényező együttállására is szükség volt. A konzoloknak és a faloszlopoknak az egykori helyét szerencsére pontosan be lehetett azonosítani. A pontos beazonosítást az is segítette, hogy a kőfaragók az egyes elemek tetejére vagy aljára ráfaragtak egy azonosító számot, megadva a kőműveseknek, hogy melyik elemet a fal mely sarkába, illetve szakaszán kell majd elhelyezniük. Az Országos Műemléki Felügyelőség 1984-86 között állította helyre a templomot. Az ezt megelőző ásatásból előkerült kőelemek alapján több rekonstrukciós elképzelés is született az egykori boltozatról. Közülük a legvalószínűbbet építették meg részlegesen, az eredeti darabok felhasználásával. A bordaháló közeit nem falazták ki téglával, azaz nem építették vissza az ún. boltsüvegeket, amik eredetileg a boltozatnak elmaradhatatlan részei voltak. A megépített boltozat formája a 15. században és a 16. század elején igen elterjedt volt Közép-Európa bizonyos részein, és a középkori magyar királyság területéről is több példája ismert.

A XVIII. század végén már a Felső-Tisza-vidék minden református templomában voltak festett berendezési tárgyak. A legtöbb gyülekezet a XVIII. század végére erősödött meg annyira, hogy a már helyreállított templomában díszes szószéket vagy karzatot tudott felállítani. Ezeket a rájuk festett évszámok tanúsága szerint általában nem egyszerre készíttették el, hanem több éven belül. Nagyszekeresen a szószéket 1773-ban, a karzatot csak 10 évvel később készítette, de ugyanaz a mester, aki a Felső-Tisza-vidék legtöbbet foglalkoztatott festő-asztalosa volt: Vasvári Ódor Gábor.